Beregszász, Szolyva, Vereckei-hágó
Beregszász
Beregszász város Ukrajnában, Kárpátalján, a Beregszászi járás székhelye. Kárpátalja települései közül Beregszászban él a legnagyobb magyar közösség, a város jelentős magyar kulturális központ.
Neve a magyar berek (liget) főnévből származik, utótagja egykori szász lakosaira utal. Az ukrán elnevezés a magyarból származik. A vidék a 11. század második felében I. Béla fiának, Lampert hercegnek volt a tulajdona, a néphagyomány szerint ő alapította a települést.
Az alapítást követően hosszú ideig az Árpád-házi királyok és azok rokonai birtokolták a települést.
A várost 1504-től írják következetesen Beregszásznak az okmányokban.
1946-tól hivatalosan ukránul Berehove-nak, oroszul Beregovo-nak nevezik.
1991-ben kapta vissza történelmi nevét.
Beregszász 2001. május 17-ig járási alárendeltségű város, (ekkor kapta meg a megyei jogú város címet), járási székhely, 72 kilométernyire fekszik Ungvártól, a Kárpátontúli megye székhelyétől.
A várost a Vérke-csatorna szeli át, amely a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze.
Beregszász Kárpátalja egyetlen magyar többségű városa. 1944-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal Bereg vármegye székhelye volt.
Bereg vármegyét és Beregszászt jogosan nevezhetjük a Rákóczi-szabadságharc bölcsőjének.
Beregszász kiemelkedő szerepet játszott a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharcban, 1703. május 22-én a város főterén bontotta ki Esze Tamás a felkelés zászlaját. Itt adta ki II. Rákóczi Ferenc 1705. december 20-án a felkelésre buzdító jelszavát.
Szolyva
Szolyva város Ukrajna kárpátaljai területén, a Munkácsi járásban.
A város Munkácstól 30 km-re északkeletre, a Latorca bal partján a Sztrij-hegy lábánál fekszik, ott ahol a Szolyva-patak a Latorcába ömlik.
Neve a szláv szoly (= só) főnévből való.
Rákóczi Lengyelországból jövet itt találkozott a népfelkelők küldötteivel.
1728-ban lett a Schönborn család birtoka, ettől kezdve indult fejlődésnek.
1798-ban kapott vásártartási jogot. 1888-ban egyesítették Nagybisztrával.
1944–45-ben a helységben szovjet gyűjtőtábor volt, ahol több mint tízezren haltak meg, a város határában levő tömegsírjuk jeltelen.
E táborba vitték azokat, akiket a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front parancsnokságának 0036-os számú parancsa szerint november 16-ig összegyűjtöttek a szokásosan háromnaposnak hazudott munkavégzés céljából (a Városparancsnokságon minden 18 és 50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles férfinek jelentkeznie kellett a rendelet szerint).
Az összegyűjtött áldozatok többsége a szovjet gulag poklában halt meg, vagy tűnt el.
A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Szolyvai járásának székhelye volt. Ma 14 800 lakosából 800 (5,4%) magyar.
2020-ig a Szolyvai járás székhelye volt, Nagybisztra és Újtövisfalva tartozott hozzá.
Vereckei-hágó
A Vereckei-hágó az Északkeleti-Kárpátok (Ukrán-Kárpátok) egyik legfontosabb hágója.Az Északkeleti-Kárpátok gerincén, a Latorca és a Sztrijbe ömlő Opir folyó völgye között helyezkedik el.
A 841 méter magasan elhelyezkedő hegyi átjárót használták később a hazánkra törő tatárok és oroszok is, és miként említettük 1703. június 16-án itt lépett Rákóczi magyar földre, majd 1711. február 21-én itt búcsúzott el véglegesen szülőföldjétől.
1980-ig itt vezetett az országút is, ám azóta az máshova került, így elég rossz minőségű úton lehet ide felkapaszkodni Alsóverecke felől.
Az első honfoglalási emlékművet 1881-ben állították, majd rá öt évre egy másikat a következő felirattal:
„Honfi e bércormon, szíved hevesebb dobogása jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt. Itt hangzott egykoron riadó csatakürtje Lehelnek. Nagy Rákóczink itt hullata búcsú könnyűt, Szent kegyelet tüze gyúl itt minden csipkebokorba. Oldozd meg saruid: Szent hely ez itt, ahol állsz.”
Ez az emlékmű 1975-ig állhatott ellen a korszellemnek, de ha ma a hágóban kitérünk balra, ott találjuk Matl Péter 1996-ban emelt, majd 2008-ban felújított honfoglalási emlékművét, amely a hét vezért szimbolizálja. Az emlékműtől remek kilátás nyílik a Vereckei-Verhovinára, amely az utolsó kép volt, amit Rákóczi láthatott Magyarországból.